A nagymamám gyógyfürdőbe járt, ezt én self-care-nek hívom

A nagymamám gyógyfürdőbe járt. Vitt magával köntöst, papucsot, törölközőt, és valószínűleg eszébe se jutott, hogy amit csinál, annak egyszer majd az lesz a neve, hogy self-care. Ő kúrára ment, mi wellness hétvégére. Ő egyszerűen csak beült a termálvízbe, mi thermal spa élményre vágyunk. A különbség néha leginkább annyi, hogy ma szebb hozzá a betűtípus az Instagramon.

Mostanában mintha újra vonzó lenne az, ami régen teljesen természetesnek számított: elmenni a fürdőbe, beülni a meleg vízbe, és nem akarni közben semmitől többé válni.

Északon ehhez tulajdonképpen soha nem is kellett visszatérni, mert el sem tűnt. Finnországban a szauna nem különleges hétvégi program, hanem a mindennapok része, miközben ma már úszó szaunák, tóparti elvonulások és modern wellbeing-élmények épülnek ugyanerre a régi hagyományra. Svédországban a hideg fürdőzésnek több mint százéves kultúrája van, és a tengerparti kallbadhusok-ban ma is ugyanaz a recept: szauna, hideg víz, pihenés. Csak közben ezt is újra felfedezte egy fiatalabb generáció.

Izland talán még jobb példa. Ott a geotermikus medence hagyományosan nem luxus, hanem közösségi tér: hely, ahol az emberek találkoznak, beszélgetnek, “áznak” a meleg vízben. Az izlandi uszodai kultúrát 2025-ben az UNESCO is felvette a szellemi kulturális örökség listájára - talán nem véletlenül.

Mi pedig közben cold plunge-ról, szauna ritualról, digitális detoxról és lelassulásról beszélünk…

Talán azért tűnik mindez újra vonzónak, mert időközben az életünk elképesztően felgyorsult. Nem feltétlenül újabb élményekre vágyunk, hanem olyan helyekre, ahol végre nem történik semmi. Ahol nincs képernyő a kezünkben, nem kell válaszolni, teljesíteni, odaérni. Csak ülni a vízben.

Lehet, hogy a nagymamáink ezt nem nevezték self-care-nek. Egyszerűen csak tudták, hová kell menni, ha egy kicsit elegük van mindenből.

Mondjuk a sárvári gyógyfürdőbe, ahol minden adott a teljes feltöltődéshez: szauna, gyógyvíz, pezsgőfürdő.